Mint a mesékben

Sziasztok! Az első történet, amit meg szeretnék osztani veletek, nem más, mint egy Harry-s, téli kis szösszenet, amit évekkel ez előtt írtam egy osztálytársamnak karácsonyra. Remélem tetszeni fog, jó szórakozást.
Leila W.




A fedett teraszon állva néztem, hogy a hó hatalmas pelyhekben hull a földre. A jeges szél átjárta testemet, göndör hajamat pedig először balról jobbra, majd jobbról balra fújta. A didergést hamar megunva húztam összébb magamon a kabátomat, majd párat előrébb lépve kitekintettem az udvarra. Az udvarra, amivel a múlt tavasszal még annyit foglalkoztam. Egész nyáron szebbnél szebb színekben pompázott az egész kert, hála a rengeteg virágnak, amit ültettem, de mostanra mindent ellepett a vastag hótakaró. A fákról lehullottak a levelek, a kopár ágakon egyedül egy madáretető díszelgett, amit hébe-hóba meglátogatott egy-egy veréb, galamb vagy épp rigó. A kerti tavacska nyaranta színes tavirózsáktól pompázott, esténként pedig ellepték azt a szúnyogok és a szitakötők, de a víztükör mára már csak egy jégréteg volt. Igaz, egy méretes lék azért még tátong rajta, de az is csak az etetés és a levegőztetés miatt.
Belegondolva már hetek óta nem láttam a kedvenc halamat, a kis sárga koi pontyot. Abban sem voltam igazán biztos, hogy él-e még szegényke. Könnyen lehet, hogy Hógolyó, vagy épp a szomszéd macska már rég kihalászta magának vacsorára.
– Már mindenütt kerestelek – halottam meg mögülem férjem hangját, mire melegség járta át a szívem.
– Hát csak megtaláltál – mosolyogtam rá, és felé fordultam. Ő is elmosolyodott, majd elém lépve az ölelésébe vont és az ajkaimra hajolt. Csak egy rövidke csók volt, de nekem mindennél többet jelentett.
– Mit csinálsz egyedül itt kint a hidegben, amikor lehetnél bent is a kandalló előtt velem, kettesben? – kérdezte, közben pedig visszafordított a kert felé, mögém lépve pedig hátulról az szorosan átölelt.
– Csak gondolkoztam – feleltem egyszerűen.
– És min, már ha szabad tudnom?
– A múltunkon. Hogy milyen szép volt az elmúlt év, és hogy mit csináltunk egy éve és pár napja. Emlékszel?
– Hogy is felejthetném el – bámult maga elé.
– Azóta szeretem a telet. Annyira szép volt… - jegyeztem meg, és újra felrémlett az a nap.


***


Nyakunkon volt a karácsony, mikor az anyukám kitalálta, hogy huszonhatodikán, azaz karácsony másnapján menjünk el hozzájuk. Nagyon meglepődtem rajta, hisz rég volt már, hogy utoljára náluk töltöttem az ünnepeket, de végül mindketten rábólintottunk. Makinak ugyan nem tetszett az ötlet, mivel teljesen el voltunk havazva a tennivalókkal, és így nem sok időnk volt boltokba szaladgálni, de végül csak sikerült mindent elintéznünk. Az ajándékokat megvettük és haza vittük, megvacsoráztunk, majd elém lépett, és kijelentette, hogy ő biza még nem fáradt, menjünk el sétálni. Végül a közeli parkban kötöttünk ki, egyszerűen csak kézen fogva bolyongtunk a sötétben össze-vissza, fel, s alá. A hó szinte a térdünkig ért, sötét és hideg volt, de akkor épp egyikünket sem zavarta. Így volt romantikus.
– Gyönyörű – suttogtam és felnéztem a csillagokra. Egyetlen felhő sem takarta őket, legszívesebben elkezdtem volna számolni, és reggelig maradtam volna.
– De nem gyönyörűbb nálad – bókolt, mire elpirultam. Lassan egy éve voltunk együtt, de még mindig sikerült elérnie, hogy zavarba jöjjek.
– Szeretlek – suttogtam, amit csak egy sokatmondó pillantással viszonzott.
– Emlékszel arra, hogy mi volt pontosan egy évvel ez előtt? – kaptam hirtelen a semmiből egy kérdést.
Megálltunk, én pedig felnéztem rá. Zakatolni kezdett az eszem, de nem jöttem rá, mire is gondolt. December huszonhárom. Senki sem született, nem is halt meg ezen a napon az ismerőseim közül. Az évfordulónk januárban van. Értetlenül néztem Őt, majd megráztam a fejem.
– Nem emlékszem. Történt akkor valami?
– Igen Baba, milyen feledékeny vagy – nevetett, majd megfogta a kezem és húzni kezdett maga után. – Gyere, szeretnék valamit mutatni.
– Remélem nem az ellenem felbérelt bérgyilkost – nevettem én is.
Pár napja horrorfilmet néztünk a barátainkkal, így még kicsit bennem volt a rettegés, ám feleslegesen, ugyanis egy kis hídhoz vezetett, aminek a szélén aprócska gyertyák álltak. Meseszép volt. A gyertyák jégből faragott mécsesbe voltak helyezve, amik így tökéletesen megvilágították a hidat. Csak a híd közepén álltunk meg, ahol maga felé fordított.
– Ruby! Nagyon szeretlek. Szavakkal le sem tudom írni, hogy mennyit jelentesz nekem. Te vagy az életem, és el sem tudnék képzelni egy olyan világot, ahol te nem vagy az enyém. Elraboltad a szívemet, és azt akarom, hogy örökké egymáséi legyünk. Szóval… – mondta, majd megállt egy kicsit, fél térdre ereszkedett és a kabátja zsebéből elővett egy fekete kis ékszerdobozt ezüst masnival a tetején. Levette a dobozka tetejét, amiben egy csodás gyűrű volt. Szemeim azonnal könnybe lábadtak.
– Ruby Paige Habel, hozzám jössz feleségül? – kérdezte, nekem pedig egy hang se jött ki a torkomon a döbbenettől, csak bólogattam. Rám mosolygott, majd felállt, és letörölte könnyeimet.
– Szeretlek – suttogtam, majd felé nyújtottam a kezemet, ő pedig felhúzta ujjamra a gyűrűt. Kaptam rá egy csókot, majd engedte, hogy jobban megnézzem. Az ezüst gyűrűt apró, vörös gyémántokkal díszítették – Honnan tudtad?
 – Pontosan egy éve volt az első randink. A film után elmentünk sétálni a városba, és ott megálltál egy kirakatnál. Egy ehhez hasonló gyűrű tetszett meg neked, de akkor még korai lett volna megvenni.
– Te emlékszel még ilyenre?
– Hogyne emlékeznék? Akkor szerettem beléd. Először azt hittem olyan leszel, mint a többi, de mint kiderült teljesen más vagy. Méghozzá jó értelemben. Gyönyörű vagy, okos, intelligens, jó a humorod, és remélem, nem várod el, hogy tovább soroljam, mert itt fagyunk meg mindketten, de akkor se érek a végére.
– Szeretlek – suttogtam, majd lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.


***


– Igen, tagadhatatlanul az egyik legszebb napunk volt.
– Nekem az esküvő volt a kedvencem. Imádtam a ruhámat, de olyan nehéz volt megfelelőt találni. A tervezők nem akarták elhinni, hogy pirosat is akarok a ruhába, sőt még hülyének is néztek végette.
– Pedig úgy volt az szép. Így két év után, hogy már kiismertelek, már meglepődnék azon, ha fehér ruhában állnál mellém. Akkor pedig azon lepődtem meg, hogy életem szerelme egy vörös–fehér ruhában közeledett felém a sorok között.
– Annyira jó volt – gondoltam bele.
– Aztán pedig a nászút – jegyezte meg pimasz mosollyal.
– Egyébként mért kerestél? – váltottam gyorsan témát, hisz igencsak jól ismertem már a férjemet, könnyen bele tudott merülni a piszkos részletekbe.
– Kira hívott. Kérte, hogy töltsük náluk a szilvesztert. Azt mondta nagy bejelenteni valójuk van.
– Akkor menjünk csomagolni – indultam befelé.
– Futás! – fogta meg a kezem és felrohantunk a szobánkba. A szekrényből kivettem pár felsőt, mire kicsúszott a ruháim közülük egy boríték. Tudtam jól, hogy mi az, ugyanis én rejtettem el.
– Odaadhatom az ajándékomat? – kérdeztem, közben pedig felvettem a földről a borítékot.
– Milyen ajándékot? – érdeklődött.
– Szilveszter estéjén akartam oda adni, de kettesben az igazi.
– Kettesben? Akkor pakolhatok le az ágyról, hogy legyen helyünk? – bökött fejével az említett fekhely felé, amik bőröndök, táskákkal és ruhák voltak tömve.
– Nem olyanra gondoltam. Két hete titkolózok előtted, csodálom, hogy karácsonykor nem jöttél rá.
– Na, ez kezd érdekessé válni. Adj valami támpontot, majd kitalálom mi az.
– Rendben. Ez az, de találd ki, mi van benne – mutattam fel a borítékot.
– Repülőjegy? – érkezett az első tipp.
– Nem.
– Talán egy fotó? – próbálkozott felvont szemöldökkel.
– Az, de találd ki milyen – szórakoztam vele.
– Valami ciki kis kori rólad? Esetleg sunyiban csináltál rólam képet? Vagy valami dögös ruciban te vagy a képen? – folytatta a találgatást, utóbbinál pedig a lány a szemeit forgatta.
– Nem, de még csak a közelében sem vagy.
– Akkor szabad a gazda – adta fel. Odaadtam neki, és figyeltem az arcát.
– Bontsd ki! – kértem, ő pedig boldogan tépte fel a lezárt borítékot. Tudtam, hogy örülni fog neki, de amikor felfogta, hogy mit is lát, döbbenten mért végig.
– Ez egy ultrahang felvétel? – kérdezte, mintha a saját szemének sem tudna hinni.
– Az biza. Ő a kislányod… vagy épp kisfiad, még nem tudjuk – suttogtam. – De már tíz hetes.
– El se hiszem. Mióta tudod? – virult fel a fiú.
– Csak hat hete. Szokásos vizsgálatra mentem az orvosomhoz, és akkor derült ki. Örülsz neki?
– Nagyon. Ezek szerint megelőztük Kiráékat – jelentette ki nagy boldogan.
– Micsoda? – kérdeztem, mikor felfogtam mit is mondott.
– Tudod milyen Niall, nem bírja ki, hogy ne fecsegjen. Mesélte, hogy ráálltak a babaprojektre. Örülök, hogy megelőztük őket. Imádok első lenni – csapta össze a tenyerét, magában pedig már biztos azt tervezte, hogy hogyan fogja elújságolni íz örömhírt a vetélytársainak.
– Két baba egyszerre a bandában. Pihenőt kell majd kérnetek, különben nem fogjátok bírni – nevettem fel.
– Megéri. Értetek bármikor feladnám a karrierem.
– Édes vagy, de én ilyet sosem kérnék tőled.
– Nem is kell. Önként vállalom. Örülök, ha boldognak látom az embereket, és inkább téged teszlek boldoggá és a kicsit, mint a tini lánykákat. Az már nem az én dolgom.
– Szeretlek – csókoltam meg.
– Én is téged, Ruby, és a kicsi Darcy, vagy épp Miles Stylest is imádni fogom. Ennél jobb ajándékot nem is adhattál volna, de hogyhogy nem karácsonykor leptél meg vele? – kérdezte.
– Mert akkor számítottál az ajándékra. Most nem.
– Milyen rafinált vagy. Remélem, az anyja intelligenciáját fogja örökölni, de az apa tudását ének terén.
– Ó, szóval nem tudok énekelni? – játszottam a sértődöttet, de őt ez nem igazán izgatta.
– Tartsunk versenyt? – poénkodott, mire fejbe vágtam egy párnával, majd énekelni kezdtünk.
A mi életünk sosem volt unalmas, és ezek után sem lesz. Remélem, arra fel van készülve, hogy két gyerkőcöt szeretnék tőle, bár először is fel kell készülnünk az első érkezésére. Rengeteg dolgunk lesz még, de minden részletét annyira várom. Jó látni Harryn, hogy ő is örül a picinek.
Az egész egy ártatlan vakrandival kezdődött, és most, két évvel utána boldogok vagyunk a saját házunkban, házasok vagyunk, nyáron pedig jön az első közös gyermekünk. Sosem gondoltam volna, hogy az a férfi, akibe tizenöt évesen beleszerettem, megkéri a kezemet, és huszonkét évesen már az első gyermekét hordom majd a szívem alatt, de belegondolva, nem is alakulhatott volna jobban. Az életem tökéletes, pont, mint a mesékben.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy nyomot hagysz magad után!