Sziasztok! Az első történet, amit meg szeretnék osztani veletek, nem más, mint egy Harry-s, téli kis szösszenet, amit évekkel ez előtt írtam egy osztálytársamnak karácsonyra. Remélem tetszeni fog, jó szórakozást.
Leila W.
A fedett teraszon állva
néztem, hogy a hó hatalmas pelyhekben hull a földre. A jeges szél átjárta
testemet, göndör hajamat pedig először balról jobbra, majd jobbról balra fújta.
A didergést hamar megunva húztam összébb magamon a kabátomat, majd párat
előrébb lépve kitekintettem az udvarra. Az udvarra, amivel a múlt tavasszal még
annyit foglalkoztam. Egész nyáron szebbnél szebb színekben pompázott az egész
kert, hála a rengeteg virágnak, amit ültettem, de mostanra mindent ellepett a vastag
hótakaró. A fákról lehullottak a levelek, a kopár ágakon egyedül egy madáretető
díszelgett, amit hébe-hóba meglátogatott egy-egy veréb, galamb vagy épp rigó. A
kerti tavacska nyaranta színes tavirózsáktól pompázott, esténként pedig ellepték
azt a szúnyogok és a szitakötők, de a víztükör mára már csak egy jégréteg volt.
Igaz, egy méretes lék azért még tátong rajta, de az is csak az etetés és a
levegőztetés miatt.
Belegondolva már hetek
óta nem láttam a kedvenc halamat, a kis sárga koi pontyot. Abban sem voltam igazán
biztos, hogy él-e még szegényke. Könnyen lehet, hogy Hógolyó, vagy épp a
szomszéd macska már rég kihalászta magának vacsorára.
– Már mindenütt
kerestelek – halottam meg mögülem férjem hangját, mire melegség járta át a
szívem.
– Hát csak megtaláltál – mosolyogtam
rá, és felé fordultam. Ő is elmosolyodott, majd elém lépve az ölelésébe vont és
az ajkaimra hajolt. Csak egy rövidke csók volt, de nekem mindennél többet
jelentett.
– Mit csinálsz egyedül
itt kint a hidegben, amikor lehetnél bent is a kandalló előtt velem, kettesben?
– kérdezte, közben pedig visszafordított a kert felé, mögém lépve pedig
hátulról az szorosan átölelt.
– Csak gondolkoztam –
feleltem egyszerűen.
– És min, már ha szabad
tudnom?
– A múltunkon. Hogy
milyen szép volt az elmúlt év, és hogy mit csináltunk egy éve és pár napja.
Emlékszel?
– Hogy is felejthetném el
– bámult maga elé.
– Azóta szeretem a telet.
Annyira szép volt… - jegyeztem meg, és újra felrémlett az a nap.
***
Nyakunkon
volt a karácsony, mikor az anyukám kitalálta, hogy huszonhatodikán, azaz karácsony
másnapján menjünk el hozzájuk. Nagyon meglepődtem rajta, hisz rég volt már,
hogy utoljára náluk töltöttem az ünnepeket, de végül mindketten rábólintottunk.
Makinak ugyan nem tetszett az ötlet, mivel teljesen el voltunk havazva a
tennivalókkal, és így nem sok időnk volt boltokba szaladgálni, de végül csak
sikerült mindent elintéznünk. Az ajándékokat megvettük és haza vittük,
megvacsoráztunk, majd elém lépett, és kijelentette, hogy ő biza még nem fáradt,
menjünk el sétálni. Végül a közeli parkban kötöttünk ki, egyszerűen csak kézen
fogva bolyongtunk a sötétben össze-vissza, fel, s alá. A hó szinte a térdünkig
ért, sötét és hideg volt, de akkor épp egyikünket sem zavarta. Így volt
romantikus.
–
Gyönyörű – suttogtam és felnéztem a csillagokra. Egyetlen felhő sem takarta
őket, legszívesebben elkezdtem volna számolni, és reggelig maradtam volna.
–
De nem gyönyörűbb nálad – bókolt, mire elpirultam. Lassan egy éve voltunk együtt,
de még mindig sikerült elérnie, hogy zavarba jöjjek.
–
Szeretlek – suttogtam, amit csak egy sokatmondó pillantással viszonzott.
–
Emlékszel arra, hogy mi volt pontosan egy évvel ez előtt? – kaptam hirtelen a
semmiből egy kérdést.
Megálltunk,
én pedig felnéztem rá. Zakatolni kezdett az eszem, de nem jöttem rá, mire is
gondolt. December huszonhárom. Senki sem született, nem is halt meg ezen a
napon az ismerőseim közül. Az évfordulónk januárban van. Értetlenül néztem Őt,
majd megráztam a fejem.
–
Nem emlékszem. Történt akkor valami?
–
Igen Baba, milyen feledékeny vagy – nevetett, majd megfogta a kezem és húzni
kezdett maga után. – Gyere, szeretnék valamit mutatni.
–
Remélem nem az ellenem felbérelt bérgyilkost – nevettem én is.
Pár
napja horrorfilmet néztünk a barátainkkal, így még kicsit bennem volt a
rettegés, ám feleslegesen, ugyanis egy kis hídhoz vezetett, aminek a szélén
aprócska gyertyák álltak. Meseszép volt. A gyertyák jégből faragott mécsesbe
voltak helyezve, amik így tökéletesen megvilágították a hidat. Csak a híd
közepén álltunk meg, ahol maga felé fordított.
–
Ruby! Nagyon szeretlek. Szavakkal le sem tudom írni, hogy mennyit jelentesz
nekem. Te vagy az életem, és el sem tudnék képzelni egy olyan világot, ahol te
nem vagy az enyém. Elraboltad a szívemet, és azt akarom, hogy örökké egymáséi
legyünk. Szóval… – mondta, majd megállt egy kicsit, fél térdre ereszkedett és a
kabátja zsebéből elővett egy fekete kis ékszerdobozt ezüst masnival a tetején.
Levette a dobozka tetejét, amiben egy csodás gyűrű volt. Szemeim azonnal
könnybe lábadtak.
–
Ruby Paige Habel, hozzám jössz feleségül? – kérdezte, nekem pedig egy hang se
jött ki a torkomon a döbbenettől, csak bólogattam. Rám mosolygott, majd
felállt, és letörölte könnyeimet.
–
Szeretlek – suttogtam, majd felé nyújtottam a kezemet, ő pedig felhúzta ujjamra
a gyűrűt. Kaptam rá egy csókot, majd engedte, hogy jobban megnézzem. Az ezüst
gyűrűt apró, vörös gyémántokkal díszítették – Honnan tudtad?
– Pontosan egy éve volt az első randink. A
film után elmentünk sétálni a városba, és ott megálltál egy kirakatnál. Egy
ehhez hasonló gyűrű tetszett meg neked, de akkor még korai lett volna megvenni.
–
Te emlékszel még ilyenre?
–
Hogyne emlékeznék? Akkor szerettem beléd. Először azt hittem olyan leszel, mint
a többi, de mint kiderült teljesen más vagy. Méghozzá jó értelemben. Gyönyörű
vagy, okos, intelligens, jó a humorod, és remélem, nem várod el, hogy tovább
soroljam, mert itt fagyunk meg mindketten, de akkor se érek a végére.
–
Szeretlek – suttogtam, majd lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.
***
– Igen, tagadhatatlanul
az egyik legszebb napunk volt.
– Nekem az esküvő volt a
kedvencem. Imádtam a ruhámat, de olyan nehéz volt megfelelőt találni. A
tervezők nem akarták elhinni, hogy pirosat is akarok a ruhába, sőt még hülyének
is néztek végette.
– Pedig úgy volt az szép.
Így két év után, hogy már kiismertelek, már meglepődnék azon, ha fehér ruhában
állnál mellém. Akkor pedig azon lepődtem meg, hogy életem szerelme egy vörös–fehér
ruhában közeledett felém a sorok között.
– Annyira jó volt –
gondoltam bele.
– Aztán pedig a nászút –
jegyezte meg pimasz mosollyal.
– Egyébként mért
kerestél? – váltottam gyorsan témát, hisz igencsak jól ismertem már a férjemet,
könnyen bele tudott merülni a piszkos részletekbe.
– Kira hívott. Kérte,
hogy töltsük náluk a szilvesztert. Azt mondta nagy bejelenteni valójuk van.
– Akkor menjünk
csomagolni – indultam befelé.
– Futás! – fogta meg a
kezem és felrohantunk a szobánkba. A szekrényből kivettem pár felsőt, mire
kicsúszott a ruháim közülük egy boríték. Tudtam jól, hogy mi az, ugyanis én
rejtettem el.
– Odaadhatom az
ajándékomat? – kérdeztem, közben pedig felvettem a földről a borítékot.
– Milyen ajándékot? –
érdeklődött.
– Szilveszter estéjén
akartam oda adni, de kettesben az igazi.
– Kettesben? Akkor
pakolhatok le az ágyról, hogy legyen helyünk? – bökött fejével az említett
fekhely felé, amik bőröndök, táskákkal és ruhák voltak tömve.
– Nem olyanra gondoltam.
Két hete titkolózok előtted, csodálom, hogy karácsonykor nem jöttél rá.
– Na, ez kezd érdekessé
válni. Adj valami támpontot, majd kitalálom mi az.
– Rendben. Ez az, de
találd ki, mi van benne – mutattam fel a borítékot.
– Repülőjegy? – érkezett
az első tipp.
– Nem.
– Talán egy fotó? –
próbálkozott felvont szemöldökkel.
– Az, de találd ki milyen
– szórakoztam vele.
– Valami ciki kis kori
rólad? Esetleg sunyiban csináltál rólam képet? Vagy valami dögös ruciban te
vagy a képen? – folytatta a találgatást, utóbbinál pedig a lány a szemeit
forgatta.
– Nem, de még csak a
közelében sem vagy.
– Akkor szabad a gazda –
adta fel. Odaadtam neki, és figyeltem az arcát.
– Bontsd ki! – kértem, ő
pedig boldogan tépte fel a lezárt borítékot. Tudtam, hogy örülni fog neki, de amikor
felfogta, hogy mit is lát, döbbenten mért végig.
– Ez egy ultrahang
felvétel? – kérdezte, mintha a saját szemének sem tudna hinni.
– Az biza. Ő a kislányod…
vagy épp kisfiad, még nem tudjuk – suttogtam. – De már tíz hetes.
– El se hiszem. Mióta
tudod? – virult fel a fiú.
– Csak hat hete. Szokásos
vizsgálatra mentem az orvosomhoz, és akkor derült ki. Örülsz neki?
– Nagyon. Ezek szerint
megelőztük Kiráékat – jelentette ki nagy boldogan.
– Micsoda? – kérdeztem,
mikor felfogtam mit is mondott.
– Tudod milyen Niall, nem
bírja ki, hogy ne fecsegjen. Mesélte, hogy ráálltak a babaprojektre. Örülök,
hogy megelőztük őket. Imádok első lenni – csapta össze a tenyerét, magában
pedig már biztos azt tervezte, hogy hogyan fogja elújságolni íz örömhírt a
vetélytársainak.
– Két baba egyszerre a
bandában. Pihenőt kell majd kérnetek, különben nem fogjátok bírni – nevettem
fel.
– Megéri. Értetek
bármikor feladnám a karrierem.
– Édes vagy, de én ilyet
sosem kérnék tőled.
– Nem is kell. Önként
vállalom. Örülök, ha boldognak látom az embereket, és inkább téged teszlek
boldoggá és a kicsit, mint a tini lánykákat. Az már nem az én dolgom.
– Szeretlek – csókoltam
meg.
– Én is téged, Ruby, és a
kicsi Darcy, vagy épp Miles Stylest is imádni fogom. Ennél jobb ajándékot nem
is adhattál volna, de hogyhogy nem karácsonykor leptél meg vele? – kérdezte.
– Mert akkor számítottál
az ajándékra. Most nem.
– Milyen rafinált vagy.
Remélem, az anyja intelligenciáját fogja örökölni, de az apa tudását ének terén.
– Ó, szóval nem tudok
énekelni? – játszottam a sértődöttet, de őt ez nem igazán izgatta.
– Tartsunk versenyt? –
poénkodott, mire fejbe vágtam egy párnával, majd énekelni kezdtünk.
A mi életünk sosem volt
unalmas, és ezek után sem lesz. Remélem, arra fel van készülve, hogy két
gyerkőcöt szeretnék tőle, bár először is fel kell készülnünk az első
érkezésére. Rengeteg dolgunk lesz még, de minden részletét annyira várom. Jó
látni Harryn, hogy ő is örül a picinek.
Az egész egy ártatlan vakrandival
kezdődött, és most, két évvel utána boldogok vagyunk a saját házunkban, házasok
vagyunk, nyáron pedig jön az első közös gyermekünk. Sosem gondoltam volna, hogy
az a férfi, akibe tizenöt évesen beleszerettem, megkéri a kezemet, és huszonkét
évesen már az első gyermekét hordom majd a szívem alatt, de belegondolva, nem
is alakulhatott volna jobban. Az életem tökéletes, pont, mint a mesékben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy nyomot hagysz magad után!